Plátó

A normalitás csak illúzió. 

Először is, elmesélem neked Plátó történetét. Mindenkinek volt Plátója, főleg akkor, amikor tini volt. Nekem is akkor volt. Na jó, nem rég kiderült, hogy a legjobb barátnőmnek nem volt, erre az első instant érzelem ami megrohanta a kis lelkem az „óbazmegnemtudoddeszerencsésvagy”-érzés volt.

De valójában nem teljesen gondolom így, hiszen olyan átható és intenzív érzéseket tapasztaltam meg akkoriban, amit azóta sem. Talán soha nem fogok senkit annyira szeretni, mint Plátót.  Nagyjából 16 és 19 éves korom között zajlott a rajongásom – nem tudom, normális ennyi ideig? -, ami alatt gyakorlatilag minden nap, minden szabad percemben róla fantáziáltam, ami KURVÁRA kimerítő volt, egyébként. Voltak kedvenc álmodozásaim is róla, amiket újra és újra végigjátszottam magamban, mert nagyon szívmelengető volt végigálmodni őket, és olyan meglepő ábrándképeket is tartalmaztak, mint például, hogyan mentene meg az öngyilkosságtól. (Ne nézz így, igen is nagyon romantikus dolog, amikor a szerelmed megölel és csatak vér lesz tőled! Hah!) Nagyon sokat gondoltam arra is, hogy simán kötnék valakivel egy olyan üzletet, hogy feláldozom a hátra lévő életemet és túlvilági boldogságomat is egy éjszakáért vele. Aztán, amikor eljött az az egy éjszaka vele, néhány évvel később, csak néhány sört kellett feláldoznom, meg egy jó dugást valakivel a másik kettő közül, akikkel akkoriban szexeltem, egy szar dugásért. Na de ne szaladjunk előre.

Tininek egy magas, feltűnően vékony alkatú, fekete hajú, kismellű, csendes csajszi voltam. Középiskolában láttam meg őt, és megfogott benne valami, nem tudom mi, a szeme, a kisugárzása, a mozgása, ilyesmi… Úgy egy év múlva megérkezett az iwiw csodája, és így megtudtam a nevét is végre (Plátó Úr!), meg azt is, hogy a menyasszonya egy alacsony, husis, hidrogénszőke, Ó R I Á S I mellű hölgyemény. Egy kicsit utáltam érte, azt hiszem. Vagy nagyon. Igen, inkább nagyon. De Plátó Úr olyan szép volt az egyik képen, hogy nagyjából egy órán keresztül csak ültem mozdulatlanul a monitor előtt, és csodáltam, boldogan.

Szerintem ember nincs még egy, akire ennyiszer gondolna valaki önkielégítés közben. Egy pornósztár simán megirigyelhetné.

Nem viccelek, évekig tartott megoldani a „hogyan ismerkedjünk össze Plátó Úrral” problémakört. Nyilván szóba sem jöhettek olyan triviális és észszerű megoldások, mint például szóba állni vele. Helyette inkább a legvadabb összeesküvés-terveket szőttem erről, míg végül egy barátnő javaslatára felvettem MSN-re (ó, az MSN!), a következő világmegváltó fedőszöveggel, ami magamtól soha nem jutott volna eszembe: „Csak szimpatikus voltál, és mint embert, szívesen megismernélek.” ZSENIÁLIS. Az mondjuk már fura volt, hogy a „cs, te ki vagy?” kérdésre kellett ezt írnom, és, a mai napig sem a kommunikációs képességeiért vagy a humoráért (NINCS!) kedvelem, bár még mindig jóban vagyunk.

A menyasszonya aznap szakított vele, amikor én feladtam, és elvesztettem mással a szüzességemet, majdnem 19 évesen. Az Élet, na, neki van humora!

De 22 vagy 23 voltam, amikor lefeküdtem vele. Már rég nem tetszett, nem is értettem, korábban mi kellett belőle annyira. Azért vittem ágyba, mert úgy éreztem, ennyivel tartozom magamnak. Barátok vagyunk. Egy ideje mintha nyomult volna, elmentem vele sörözni, majd, valljuk be szerénykedés nélkül, lezajlott a világ legmenőbb pasizós párbeszéde:

Ködfelhő: A te buszod mikor megy?
Plátó Úr: 50-kor.
Ködfelhő: Az enyém előbb megy, gyere inkább azzal.

BA DUMM TSS.

Nem tudom, hány alkalom kell még ahhoz nekem, hogy megtanuljam, hogy ha iszok, nem tudok elélvezni. De valószínűleg vele amúgy sem ment volna. Semmi nem mozgatott meg benne, csak vártam, hogy vége legyen, de nem lett, mert gondolom ez észrevehető volt rajtam, és félbehagytuk.

Korábbi beszélgetésekből eléggé úgy tűnt, ő is az ösztönös, állatias szexet kedveli, de a gyakorlatban nem ez látszott, egy nagy langyibangyi volt az egész. A langyibangyi a legutálatosabb szavam, ha szexről vagy zenéről van szó.

Na jó, nem ez volt az igazi baj, hanem, hogy már leszartam, és nem úgy szartam le, ahogy a többi egyéjszakást, hanem úgy, mint ha aszexuális lennék, specifikusan az ő irányába. Nem tudott érdekelni, mert az összes hormont és energiát ami egy férfira való felhasználásra rendelkezésre áll, már rég feléltem a készletből vele kapcsolatban.

A mai napig bepróbálkozik néha, és akkor is, másnap közölte, hogy „a tegnap estétől függetlenül”, „többet is el tudna velem képzelni”. Marha jó. Mondtam neki, hogy csak néhány évvel maradt le erről.  Pedig néhány éve, még azért a „tegnap estéért” is odaadtam volna az egész életemet és a túlvilági boldogságomat is. Ezért a balfasz mondatáért meg úgy… bármit. Egyszer azt mondta nekem, hogy olyan vékony vagyok, mint a ROPI, ezzel évekre kiütve az önbizalmam. Sokat szívtam ezzel annak idején, hát na. Gyökér voltam, de nyugtass meg, hogy te is az voltál tininek. De az érzések valódiak voltak, még ha megalapozatlanok is.

Néha azt kívánom, bárcsak visszahozhatnám a kislányos érzéseimet, és lehet, hogy most boldog lennék vele, de már nem lehet. És már megint minden úgy történt, ahogy történnie kellett.

Sajnálom, Plátó Úr, remélem, soha nem fogod ezt elolvasni.